A minap egy vidéki kisváros  országos hírű, remek konyhájáról ismert éttermében esett meg velem a következő eset. Szándékosan nem írok nevet, sem semmi ráutalót, mert nem a támadás, se nem az üzengetés a célom, sokkal inkább a szakma iránti féltő szeretet. Ahol az eset történt, valószínűleg tudnak róla, és remélem értő módon kezelik a történteket!

Történt tehát, hogy betértem a nevezett étterembe, és tekintettel arra, hogy korlátozott idővel rendelkeztem, a szokásos biznisz menüből választottam, abból is csak két könnyű, gyors fogást. Itt most nem a lassú, kifinomult étkezés volt a cél, hanem a gyors, de igényes ebéd elfogyasztása. Több mint fél óra várakozás után kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy ha most azonnal érkezne is meg az első fogás, akkor sem tudnám egészségesen elfogyasztani azt. Nem mellesleg utálok késni, és vészesen közeledett a következő találkozó időpontja. Mit lehet ilyenkor tenni? Mivel semmilyen célzás, nyugtatás nem érkezett, hogy legyek türelemmel, továbbá én sem akartam kötekedő vendég lenni, az előttem levő kistányéron hagytam a menü árát, és távoztam. Éhesen. Kellemetlen.

Hogy mi a tanulság? Régóta zavar, hogy az éttermek díjazásánál, osztályozásánál, úgy tűnik, mintha túlságosan csak az étkek minőségére, a konyhaművészetre koncentrálnak a teszterek és ítészek. Pedig az éttermi élmény elválaszthatatlan része a felszolgálás, a hely atmoszférája, az eltöltött idő (és nem csak az elfogyasztott ételek) minősége. Ha az ember úgy érzi magát egy helyen, hogy ő a szükséges rossz, akit mégis muszáj barátságosan kiszolgálni, akkor legyen bár ott a legmagasabb színvonalú konyhaművészet, nem fog maradandó élménnyel távozni. Nem az a probléma, ha egy helyen hirtelen összeszaladnak a dolgok. De egy profi hely kell, hogy tudja a váratlan helyzeteket is kezelni. Másrészt a vendéget néhány jó szóval meg lehet nyugtatni, lehet jelezni, hogy nem felejtettük el, gondunk van a rendelésére. Az a la carte étkezésnél sem véletlenül szolgálnak fel falatkákat a türelem kiművelésére. Déli menünél erre elvileg nem is lenne szükség, elég, ha csak érzékeljük a figyelmet, a gondoskodást. Miért van az, hogy gyakran a kedvenc helyeink nem is feltétlenül az éttermi toplisták vezetői közül kerülnek ki? Talán, mert mint emberek, hiánylények vagyunk, akik különösen értékelik, ha valahol feltétel nélkül szeretik a vendéget. A magyar gasztronómia sokat fejlődött, hatalmas sikereket ért el ugyan az elmúlt években, de vigyázat! A csillag, a top lista nem minden. Hol vannak azok a régi, kifinomult, a vendéget igazán tisztelő, igazi felszolgálók? A következő kitörési pont a felszolgálás minőségének a megújulása, forradalma kell, hogy legyen.

Alig várom!